Bolygónk már nem csak a Naprendszernek és a Tejútrendszernek a része. Hawaii kutatók a Világegyetem új kolosszális szerkezetére bukkantak, amely galaxisunk útját is kormányozza.

52370_lanikea1

A galaxisok elrendeződésének és mozgásának újabb szeletére derül fény a Nature csütörtöki számának címlapsztorijában. A felfedezés közelebb visz néhány rejtély megoldásához, és tovább pontosítja helyünket a Világegyetemben.

Újabb sorral bővült kozmikus lakcímünk: a Földön, a Naprendszerben, a Tejútrendszerben, azon túl pedig a Laniakea szuperhalmazban élünk. A hawaii kutatók által feltérképezett gigantikus régió több mint 500 millió fényév széles, és 100 ezer nagyobb galaxist tömörít magába, így tökéletesen illik hozzá neve, amelynek jelentése végtelen mennyország.

„Végre sikerrel körülhatároltuk azt a szuperhalmazt, amely otthont ad galaxisunknak” – mondja R. Brent Tully, a kutatás vezetője. „Az egész dolog nagyon hasonlít ahhoz, mint amikor felnövőben először döbbenünk rá, hogy szülővárosunk egy nagyobb egység, egy ország része, amely más államokkal határos.”

A szuperhalmazok, amelyek galaxishalmazok tömegéből állnak össze, az univerzum legnagyobb ismert struktúrái. Határaik megállapítása nem egyszerű feladat, mivel ezek a gigantikus szerkezeti egységek az anyag szálszerű nyúlványain keresztül egymással is összekapcsolódnak. A kozmoszról készült legnagyobb háromdimenziós térképek készítésekor (ilyen például a Sloan Digitális Égboltfelmérési Program, SDSS) a galaxisok helyét vöröseltolódásuk mértéke nyomán igyekeznek meghatározni a kutatók.

52370_20140903laniakea-vizualizacio-tejutrendszer-kozmologia

Tully és kollégái némileg más módszerhez folyamodtak, ugyanis a más galaxisok mozgására kifejtett hatásuk alapján igyekeztek megtalálni az egyes csillagrendszerek helyét a térképen. Alapesetben ez a metódus csak az univerzum hozzánk legközelebbi területein működhetne, ahol a helyi gravitációs hatások tőlünk észlelve túlszárnyalják a világegyetem tágulása okozta hatásokat. Távoli galaxisok esetén már közel sem ennyire egyértelmű a helyzet, Tully kutatócsoportja azonban egy új algoritmus segítségével új, eddig ismeretlen szabályszerűségeket tudott kimutatni a távoli csillagrendszerek mozgásában is.

Az adatok révén képesek voltak feltérképezni saját szuperhalmazunkat, és annak részletesebb szerkezetét is. A mérésekből kiderült például, hogy a Hydra, a Centaurus és a Norma galaxishalmazok közelében található nagy sűrűségű régió, a Nagy Mozgatónak (Great Attractor) is nevezett rejtélyes gravitációs anomália valóban alapvetően befolyásolja a szomszédos halmazok, köztük a nekünk otthont adó Virgo halmaz, és a benne található Lokális Galaxiscsoport mozgását is. A Nagy Mozgató egy gigantikus gravitációs kút, amely körülötte található galaxist és galaxishalmazt maga felé vonz, és feltehetően hasonló szerepet játszhat a Laniakea szuperhalmazban, mint a Tejútrendszer szívében található szupernehéz fekete lyuk.

52370_laniakea_and_perseus-pisces.0

Az univerzumban az égitestek nem véletlenszerűen helyezkednek el, egyre több olyan szerkezeti összefüggésre derül fény, amely pontosítja ennek szabályait. A bolygók csillagok köré rendeződnek, a csillagok halmazokba tömörülnek, azok pedig galaxisokat alkotnak – ilyen a mi Tejútrendszerünk is, amely 200-400 milliárd csillagot foglal magába. Van tovább is, a Tejútrendszer nagyjából 30 társával együtt egy még nagyobb halmaznak, a Lokális Galaxiscsoportnak a tagja, amely pedig a Virgo halmaz (klaszter) része. Itt a rendszerezés okai megszakadnak: ez idáig úgy tűnt, hogy ezeket a klasztereket nem fogja össze semmi. A Hawaii Egyetem kutatói most felfedezték, hogy a minket körülvevő galaxisokat egy közös kolosszális erő is mozgatja, így azok még nagyobb szerkezeti egységnek is részei.

Az újonnan felfedezett Laniakea szuperklaszter nagyjából 100 000 galaxist tömörít magába, melyekben az a közös, hogy tekergőző mozgásukat a Nagy Mozgatónak nevezett láthatatlan tömeg irányítja. Láthatatlan, mert a Tejútrendszer takarja azt előlünk, így még mindig nem tudni pontosan, mi is lehet az. Ez a misztikus objektum lassan szívja maga felé csillagok és bolygók milliárdjait. Saját galaxisunk mozgásának és lokális szerkezetének meghatározása szempontjából kiemelten fontos a felfedezés: a Tejútrendszer alaposabb megismerésével megfejthetőek a távoli, közvetlenül nem megfigyelhető szerkezetek is – azaz egyre pontosabban, egyre távolabbra láthatunk.

Az univerzum körülöttünk lévő szegletének precíz feltérképezése pontosítja a kozmológiai állandó értékét is, így hozzásegíthet a feltételezett sötét energia sűrűségének megállapításához. Ez az energia a Világegyetem tágulásában játszhat kulcsszerepet, és egyfajta taszítóerőként a gravitáció ellen hat. A hawaii kutatók helyi nyelvükön nevezték el a szuperklasztert, melyben mi is keringünk: a Laniakea a lani (égbolt, vagy mennybolt) és az akea (mérhetetlen) szavakból tevődik össze, így jól érzékelteti a struktúra monumentális méreteit. Már elérhető a Nature videója a Laniakeáról és a Tejútrendszer benne elfoglalt helyéről.

richpoi.com

És most csapongjunk egy szösszenetnyit. – Egyre inkább haladunk a “félanyagi világ” megértése felé, csak úgy, mint a szellem tanulmányozásának esetében is. Bár a “végtelen mennyországnak” szintén csak hatásait képes vizsgálni a fizikai valóságra kalibrált technológiával a tudományos kutatás. Azonban ne felejtsük el, hogy a tudományos kutatással, a dolgok megismerésével, párhuzamosan, automatikusan tágul az emberi tudat is”. Ez a tendencia a pszichikai síkon, kényszerítő erőként is felfogható.

“Az univerzumban az égitestek nem véletlenszerűen helyezkednek el, egyre több olyan szerkezeti összefüggésre derül fény, amely pontosítja ennek szabályait.”

A megismerés mélysége, a pszichikai dimenzióban, ugyanúgy a komfort zónánk, a megszokott ego-centrikus világkép meghaladására késztet.

Vajon az ismeret tágulása, hogyan lehetne korrelláltatható a pszichikai sík és a mentális sík szempontjából?

A fizikai sík, illetve az anyagi világ érzékszerveinkkel felfogható, műszerekkel mérhető. Aztán vannak az “átmenetek” és jöhet az “egy sima, egy fordított” szindróma. A fizikai sík érzékelése általunk, jellemzően külső világra, ingerekre, információra épül.

– A pszichikai sík belül fingat meg, vagy emel fel bennünket. Ezt jól tükrözi az ember “pszichikai hullámmozgása”, – amikor a gondolat és az anyag kémiája az emberben találkozik. Nem véletlen, hogy az érzelem  eredeti fordításban “kimozdulást” jelent (esetünkben a felszíni látásmódból) és teszi egyedivé a fizikai síkon is tapasztaló identitásunkat. És akkor itt van, jöhet a “nagy mozgató”. 🙂

– De mi is az a feljebb említett “kolosszális erő”, – mi is az a “nagy mozgató”?

Ez pont olyan, mint a gondolat viszonya a gondolkodóhoz.

Hogy is vagyunk azzal a mondattal, hogy először vala a gondolat?

– A gondolat pedig akárhogy is nézzük a mentális sík szabályai szerint történik, van és fogható fel számunkra. Na ennek aztán isszuk a levét, mert a legtöbb esetben, nem vagyunk urai a saját gondolatainknak és tovább menve az érzelmeinknek sem.

john-legend-who-do-we-think-we-are-trailer

Csak a fizikai síkon próbálgatunk uralkodni és mióta nem a gólya hozza a gyereket, hanem az egoja, a kígyó a farkába is harapott. – Cápaként hiszi, hogy folyamatosan úsznia, gondolkodnia, szereznie kell. És így lettünk “emberállatok”, ahogy már írtunk erről többször is. Szóval egyensúlyi állapotról, csak a mentális dimenzió, “állapot” szempontjából beszélhetünk. Ám ezek a síkok, dimenziók, “adott” frekvencia tartománnyal bírnak. S nem biztos, hogy meg akarnak felelni az elvárásainknak. Új szelek fújnak, mint ahogy új algoritmusok is. Most, hogy megtalálták ezt a csodálatos és hatalmas szerkezeti egységet, fel illik tenni a kérdést, hogy mit hoz ez számunkra? Hiszen ez eddig is mindig meghatározta szűkebb és tágabb világunkat.

“Távoli galaxisok esetén már közel sem ennyire egyértelmű a helyzet, Tully kutatócsoportja azonban egy új algoritmus segítségével új, eddig ismeretlen szabályszerűségeket tudott kimutatni a távoli csillagrendszerek mozgásában is.”

A mi világunk, dimenziónk elektro-mágneses. Mi is felváltva vagyunk hol elektromos, hol mágneses állapotban, hol vonzanak dolgok, hol feszültségeket keltenek és ehhez képest a “fekete lyuk” egyeltalán nem szupernehéz, – pusztán a felfogása az, a túl sokat gondolkodó elmének. De ezek a dolgok is szép lassan egyre tisztább megvilágítást kapnak, mert a rejtett szerkezetek, a jelek szerint nem is rejtettek, – pusztán távolságban, – mennyiségi értelmezésben kevésbé értelmezhetőek, – hisz a kicsi ugyanaz, ugyanúgy, mint a nagy.

Murzsicz András