Gyakran feltesszük magunkban a kérdést, hogy miért nem működnek jól a modern kapcsolatok? Miért vallunk kudarcot a szerelemben minden alkalommal, annak ellenére, hogy minden erőnkkel próbálkozunk? Miért lettek az emberek hirtelen képtelenek tartós kapcsolatokat kialakítani? Elfelejtettük, hogyan kell szeretni? Vagy ennél is rosszabb, elfelejtettük mi a szeretet?

kapcsolatNem vagyunk felkészülve. Nem vagyunk készek áldozatot hozni, kompromisszumokat kötni, feltétel nélkül szeretni. Nem vagyunk képesek mindent bevetni azért, hogy jól működjön a kapcsolat. Mindent hamar és könnyen akarunk megszerezni. Nagyon gyorsan lemondunk. Elég egyetlen akadály, és máris minden meginog. Nem adunk esélyt a szeretetnek a fejlődésre, mert túl hamar lemondunk róla.

Nem szeretere vágyunk valójában, hanem izgalomra és remegésre. Olyan személyt keresünk, akivel eljárhatunk moziba vagy bulikba, nem olyant, aki a legszótlanabb pillanatainkban is megért.

Igyekszünk minél több időt együtt tölteni, emlékezetes pillanatokat megélni, mivel nem szeretnénk unalmas életet. Igazából nem kell nekünk életre szóló társ, csak valaki, aki mellett most, ebben a pillanatban érezzük, hogy élünk. Amikor a lelkesedés elcsitul, rájövünk, hogy senki nem készített fel a hétköznapira. Nem hiszünk a kiszámíthatóság szépségében, mivel elvakított a kalandvágy.

Elmerülünk a városi élet jelentéktelen részleteiben, és nem találunk helyet a szerelemnek. Nincs időnk rá, nincs türelmünk kapcsolatokkal foglalkozni. Elfoglalt emberek vagyunk, anyagi javakat hajszolunk, nincs ebben már helye a szeretetnek. A kapcsolatok csupán megállapodások lettek.

Az azonnali elégtételt keressük mindenben, amit csinálunk, legyen szó internetes posztjainkról, karrierről, vagy akár emberekről. Azt az érettséget akarjuk azonnal a kapcsolatban, amit csak idővel lehet elérni, olyan érzelmi kötődést, ami csak évek hosszú során alakul ki, a valahova tartozás érzését keressük, miközben alig ismerjük a mellettünk levő személyt. Látszólag semmi sem érdemli meg időnket és türelmünket, még a szeretet sem.

Szívesebben töltenénk egy-egy órát száz emberrel, mint egy napot egyetlen eggyel. Hisszük, hogy választási lehetőségek állnak rendelkezésünkre. Jobban vágyunk új emberekkel találkozni, mint a régieket megismerni. Mohóak vagyunk, mindent akarunk egyszerre. A legkisebb vonzódás során kapcsolatba lépünk, de amint valami jobbat találunk, azonnal kilépünk belőle. Nem fárasztjuk magunkat azon, hogy a legjobbat hozzuk ki a másikból, egyenesen azt akarjuk, hogy tökéletes legyen.

A technológia közelebb hozott egymáshoz, annyira közel, hogy már lélegezni se tudunk. A személyes, fizikai jelenlétet felváltották az sms-ek, a hangüzenetek, a szelfik és a videóhívások. Már nem érezzük szükségét az együtt töltött időnek. Így is már túl „sokat kapunk” a másikból, nincs miről annyit beszélni.

A „csavargó” nemzedék vagyunk, akik nem bírnak egy helyben ülni. Mindenki fél az elköteleződéstől. Úgy hisszük nem tartós kapcsolatra valók vagyunk. Egyébként sem akarjuk korlátolni magunkat, már csak a tudat is megrémiszt. Nem tudjuk felfogni, hogy egy személlyel töltsük le életünk hátralevő részét. Lelépünk. Gyűlöljük az állandóságot, mint valami társadalmi betegséget. Szeretjük inkább azt gondolni, hogy mi különbözünk, mindenkitől. Vagy azt, hogy mi nem alkuszunk meg a társadalmi normáknak. A gyakorlati, racionális generáció, amit a puszta logika irányít. Már nem tudjuk milyen odaadással szeretni. Nem ülünk fel a repülőre, csak azért, hogy láthassuk a szeretett személyt. Inkább elválunk, a távolság miatt. Túlságosan racionálisak vagyunk a szeretethez.

Egyenesen megrémülünk, annyira félünk szerelembe esni, vagy felelősséget vállalni, kudarcot vallani, sebezhetővé válni. Senkit sem engedünk be, magunk sem igyekszünk a feltétel nélküli szeretetre. Az általunk felállított kerítés mögül ólálkodunk, keresve a szeretetet, de ha megtaláltuk, azonnal elmenekülünk. Hirtelen nem tudunk szembenézni vele, félünk a sérelmektől. Nem akarjuk senkinek megmutatni csupasz lelkünket.

Tulajdonképpen már nem is értékeljük a kapcsolatokat. Nincs olyan dolog ezen a földön, amit ember ne lett volna képes meghódítani, és mégis, milyen esetlenek vagyunk a szeretet „játékában’- ami az emberi lét alapelve. Időközben elfelejtettük valószínűleg, hogy „az igazi szeretet akkor kezdődik, amikor már semmit nem várunk cserében” (Antoine de Saint-Exupery).

forrás