A családon belül kötődési szeretetről beszélünk. E szeretet elismerése nélkül nincs oldás – nem sikerül leválni a szülőkről, a családról és az ő sorsukról. Ha az ember elfordul a szüleitől, sőt elítéli őket, azzal csak mélyebben belegabalyodik az ő sorsukba.
Ezt minden tanácsadónak, minden terapeutának tudnia és tisztelnie kell: a gyerek lelke károsul, ha elutasítja vagy akár csak lebecsüli a szüleit, ezért ezt soha nem engedheti meg a tanácsadó a kliensének, a tanár a diákjának vagy a nevelő a rábízottaknak. Sokkal inkább abban kell segíteni őt, hogy fellelje magában ezt a szeretetet (persze nem úgy, hogy morális alapon várja el a gyerektől, hogy így érezzen a szüleivel szemben). A gyerek erre pedig csak akkor képes, ha igent mond a szüleire. Valójában ez minden, amit tehet – ez egy bizonyos hozzáállás, annak a kötődésnek a tisztelete, amely a gyereket a családjához köti, akármilyen is legyen az a család.

pszichoszomatika
Van egy sziklaszilárd szabály, amely így szól: Aki nem ismeri el és nem vállalja a kötődést, az kötésben marad! Csak az tud – szeretetben – leválni a szüleiről, aki igent mond a saját eredetére. A szeretet az a híd, amely lehetővé teszi, hogy eloldódjunk tőlük, leváljunk róluk. Mindannyiunkat ez köt össze, de anélkül, hogy gúzsba kötne bennünket.
Azonban a gyerekek nemcsak a szüleikhez kötődnek, hanem a testvéreikhez, a szüleik testvéreihez, a nagyszülőkhöz stb. is. Annál erősebb a kötődés, minél közelebbi a rokonság és/vagy minél súlyosabb a sors, amelyet az a bizonyos családtag viselni (volt) kénytelen. Mikor például az egyik testvér fogyatékos vagy még gyerekkorában meghal, akkor legtöbbször erősebb a kötődés ezzel a testvérrel, mint a többivel. Ugyanígy van akkor is, ha egy nagybácsi meghalt a háborúban. A család minden tagja, akiknek különösen nehéz sorsa volt, különös helyet foglal el a többiek lelkében. És ugyanez történik minden olyan családtaggal is, akit azért közösített ki a család, mert nem tudta vagy nem akarta elfogadni, illetve látni a sorsát vagy a tetteit.

Emiatt fontos például a deviáns gyerekeknél megvizsgálni, kit követnek a viselkedésükkel, akihez – többnyire tudattalanul – szeretetben kötődnek. Ehhez kapcsolódva még két történetet szeretnék elmesélni: Egy anya azért jött el az állításra, mert nem tudott zöld ágra vergődni a kisebbik fiával. A fiú tizenhat éves volt, sokat füvezett, automatákat tört fel, és azzal fenyegetőzött – ahogy ő mondta –, hogy végérvényesen bűnöző lesz belőle. Minden olyan próbálkozást visszautasított, ami arra irányult, hogy jobb belátásra bírja őt. A felállításnál a fiú képviselője rá se hederített a többi családtagra. Nyilvánvalóan valaki olyanra nézett, aki még nem volt felállítva. Megkérdeztem a nőt, ki állhatna még ott, és először nem tudta a választ. Én viszont nem tágítottam, és ragaszkodtam hozzá, hogy valaki még hiányzik onnan, hogy kell még lennie valakinek ebben a családban, akit kizártak a családi tudatból, és csak ekkor mondta ki váratlanul: „A bátyám.” Akkor derült ki, hogy egy nő meggyilkolásáért életfogytiglan fegyházra ítélték a testvérét. Már tizenöt éve ült ott, a nő majdnem teljesen elfelejtette. Amikor megmondtam neki, hogy az életfogytiglanra ítélteket sok esetben ki szokták engedni tizenöt-húsz év után, akkor szabály szerint sokkot kapott.

A családi lélek viszont nem feledkezett el erről a bátyról, ugyanis a nő fia képviselte őt a családban. Amikor egy képviselőt a férfi helyére állítottam, a fiú azonnal megkönnyebbülten és érdeklődve nézett oda. A megoldás itt is – mint mindig – a kötődés és a valóság elismerése volt, méghozzá úgy, ahogy van. Itt ezekkel a szavakkal történt ez meg: „A nagybátyám vagy.” És a fiú anyjának oldaláról: „Gyilkos vagy, és a bátyám vagy.” Amikor ezt kimondta, a fia képviselője szemmel láthatóan megkönnyebbült, és először tudott egyáltalán ránézni az anyjára és a többi családtagjára, és érzékelni, hogy léteznek.

kezekEgy másik esetben egy tizennégy éves fiú rendszeresen meglopta a szüleit, és egyébként is önveszélyesen viselkedett. A fiúval folytatott rövid beszélgetés után világosan láttam, hogy mintha kényszer irányítaná a viselkedését. Nemcsak fájt neki, hanem komoly fejtörést is okozott a számára, hogy mit művel a szüleivel. Az apjától aztán megtudtam, hogy annak a nagyapja, tehát a fiú dédnagyapja öt évet töltött a dachaui koncentrációs táborban. Aztán egész életében lopott, de mindig csak apróságokat. Mivel ismert ember volt, mindig futni hagyták.
Egy ebből kiinduló állításban a fiú apja felállított egy-egy képviselőt a fiú és a nagyapa helyére. Egyik képviselő sem tudott semmit az általa képviselt ember történetéről, a lopásokról és a koncentrációs táborról. A fiú nem nézett rá a dédnagyapjára; a földet nézte. Tapasztalatból tudjuk, hogy ha egy képviselő kitartóan a földet nézi, mintha keresne ott valamit, vagy mintha megbabonázták volna, akkor legtöbbször egy halottat néz. Én ezt nem olyan kizárólagosan mondom, mint Hellinger, ez számomra nincs kőbe vésve, nem több egy jól működő feltevésnél, ami viszont legtöbbször beigazolódik. Mivel hipotézisként kezelem, nem mondom azt, hogy biztosan halott fekszik az adott helyen, hanem egyszerűen kipróbálom, milyen az, ha minden további magyarázat nélkül hívok egy képviselőt, és megkérem, hogy feküdjön oda.

Amikor ezt ebben az esetben is megtettem, azonnal ellazult a fiú. A dédnagyapa viszont egyre nyugtalanabb lett. Végül a kérésemre odament, hogy megnézze a halottat (félre akart nézni, de nem bírt elmozdulni), és szép lassan térdre ereszkedett előtte. A következő mondatot javasoltam neki: „A te kontódra élek.” Szemmel láthatóan jobb lett mindenkinek. Nyilvánvalóan valaki más terhére tudta túlélni a koncentrációs tábort. Ez a valaki pedig, miután látta a folyamatot és benne saját magát, úgy érezte, megkapja a neki járó tiszteletet. Lényegtelen, mi történt pontosan, de ez a mondat volt a megoldás. És a fiú számára is megszűnhet már a lopáskényszer, mert azzal csak egy olyan dologra emlékezett, ami a dédnagyapja és a másik ember között sosem volt nyíltan kimondva. Akkor már azt mondhatta a fiú az apjának: „Innentől a saját számlámra élek.”

galactic_family_by_farboart-d5v16c3

Természetesen fel lehetne tenni azt a kritikus kérdést, hogy miért feltételeztem, hogy a fiú dédnagyapja valaki más terhére élte túl a koncentrációs tábort – és felsőbbrendűen meg lehetne jegyezni, hogy egy felfuvalkodott családállító szörnyű tévedéséről van szó. (Sok kritikus érvel így.) Az viszont tény, hogy engem a képviselők mozdulatai – a testbeszédük, a tekintetük stb. – vitt ebbe az irányba, és akkor villant fel előttem ez a kép és ugrott be a mondat. Mikor valami ilyen jut eszembe, gondolkodás nélkül rögtön kimondom, és megnézem, milyen hatást vált ki. Ha az a hatása, hogy mindenki megkönnyebbül vagy megkomolyodik, és valami jó értelemben rendeződik, akkor jól van így. Mert nemcsak arról van szó, ami valóban megtörtént, nem a történelmi igazság rekonstruálása a cél, hanem az, hogy a kliens számára valami rendeződjön, ami őrá megoldásként hat és gyógyulást hoz.
Meg kell tehát nézni, hová áramlik a szeretet, és igent kell mondani erre a szeretetre. Vannak olyanok, akik úgy vélik vagy azt szuggerálják, hogy a családfelállítás (vagy Bert Hellinger) megkövetelné a gyermek szülei és a család többi része iránt érzett szeretetét, mintha egy erkölcsi törvényről lenne szó. Ez viszont tévedés, illetve hiba. A családfelállítás sokkal inkább egy lelki tényt hoz a napvilágra, nevezetesen azt a tényt, hogy ez a szeretet létezik – tényleges adottság. A családfelállítás során nem történik több annál, mint hogy ez a tény felszínre kerül, mert csak ezen az alapon lehet megoldásokat találni.

Éppen ilyen tévedés az a vélemény is, hogy a családfelállítás dicsfénybe vonná a kötődést, a régit és a hagyományt. Nem a kötődés, hanem a megoldás a lényeg! De olyan megoldás, ami tényleg sikeres, ami tényleg szabaddá tesz bennünket, hogy járni tudjuk a saját jövőnkbe, a saját életünkbe vezető utunkat, a saját utunkat. Ez a megoldás pedig – és ez a központi, tapasztalati alapokon nyugvó és ezerszeresen bebizonyított meglátás – csak akkor működik, ha – szeretettel! – elismerjük a köteléket. Ez a legfontosabb a Hellinger által a „szeretet rendjeinek” nevezett törvények közül, amelyek révén rátalálhatunk saját erőnkre és saját utunkra.

forrás: betegsegnyelv.hu, ismerteto.com